Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria | Önkéntes Program

Aki nem tudta magát menedzselni, „csak” festett

Részletek

Találatok: 687

Aki nem tudta magát menedzselni, „csak” festett
Apám, a festő

Ülök a számítógépem előtt és azon gondolkodom, nem túl merész vállalkozás-e egy általam szeretett festőművészről írni a Szépművészeti Múzeum blogján. Valakiről, aki már nincs köztünk és akit nagyon jól ismerek. A néhai komáromi szegény gyerekről, a városi elit által nagyra becsült cigányprímás legkisebb fiáról, akit Komárom saját pénzén küldött tanulni Budapestre a Képzőművészeti Főiskolára. Aki nem tudta magát menedzselni, „csak” festett, mert a tehetsége megvolt, de a sikerhez szükséges piros könyve nem. Aki a fiától várta, hogy egyengesse a karrierjét. Én vagyok ez a fiú. Sajnos az elvárásnak nem tudtam megfelelni.

Álljon itt néhány száraz tény apámról.

1. ábra Apám és én

Farkas Lajos 1919. november 16-án született Tatán. A Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán 1943-ban végzett, mesterei Szőnyi István, Elekfy Jenő, Varga Nándor Lajos és Nagy Sándor voltak. 1940-ben Nemes Marcel díjat, 1944-ben római ösztöndíjat kapott, azonban a háború miatt nem tudott élni a lehetőséggel. Budapesten, majd 1983-tól Ikerváron élt. Az 1940-es évektől kiállító művész. Több egyéni tárlata volt Budapesten, valamint többek közt 1981-ben Győrben és 1982-ben Debrecenben. 1993-ban Szombathelyen rendezték meg életmű kiállítását. 1998. május 21-én halt meg. Ikerváron ebben az évben emlékkiállítás nyílt műveiből.

Ezen a képen nagyapám (az előtérben) és apám (a háttérben) látható. Kompozíciós okokból nagyapám kezében hegedű helyett csellót tart. Apám tükörből festi az önarcképét. Nagyapám ekkor már nem élt, az alkotás apám tiszteletadása a másik művész előtt. Számomra nagyon értékes ez az alkotás.

Szüleim élete nem volt könnyű és a házasságuk sem volt jó. Bohém apám egész életében csak festett, ezért a család gyakran anyám pedagógus keresetére volt utalva. Máskor apám a falról eladta az összes kiállított képét, ilyenkor persze dőzsöltünk. Emlékszem, hogy egy sikeres kiállítás után új bútort és tv-t tudtunk venni, ami akkoriban még nagy szó volt. Ezután egy darabig az egész ház hozzánk járt tv-t nézni. Máskor szinte annyi pénzünk sem volt, hogy ennivalót vegyünk. Egyszer hopp, másszor kopp.

2. ábra Tiszai halászok

Apám szeretett tájat festeni, különösen víz közelében, talán mert jó horgász volt. A kép legtöbbször a helyszínen készült el és utána ezen már nemigen változtatott. Szerette nekünk megmutatni az aktuális képet és kíváncsi volt a véleményünkre. Emlékszem egyik télen a Nagymarosi Művésztelepen a Dunába belógó betonmólón állva festette a tájat. Nagyon hideg tél volt, a Duna jege teljesen befagyott. Annyira belefeledkezett a festésbe, hogy alig vette észre, hogy időközben nagy robajjal megkezdődött a zajlás. Alig tudott elmenekülni az állvánnyal és a képpel. Kis idő múlva kisebb jéghegy képződött a helyén a feltorlódott és összetöredezett vastag jégtáblákból. A zajló jég, mint a gyufaszálakat, úgy törte ki a villanyoszlopokat. Ez abban az évben volt, amikor az iskolákban szénszünetet rendeltek el, olyan hideg volt. Sajnos a kép már nincs meg.

3. ábra Csobánka

A festészet és a képek szeretetét mindkét szülőmnek köszönhetem. Anyám nagypolgári családból származó, művelt nő volt, aki rajongott a művészetért. Nyilván ezért is szeretett bele a tehetséges, szegény, alacsony sorból származó festőművészbe. Az éppen aktuális festményt mindig együtt kritizáltuk. Persze ha valami nem tetszett nekünk, Apám legtöbbször nem hallgatott ránk. Előfordult azonban, hogy legnagyobb meglepetésemre módosított valamit a képen, ilyenkor nagyon büszke voltam magamra.

4. ábra Csendélet

Apám nagyon szerette a virágokat és gyakran festette őket. A zsongéliát, tulipánt, bazsarózsát, orgonát sok csendéletben megörökítette. A képeit az emberek nagyon szerették, mert melegséget, a táj, a víz, az ember, a virágok szeretetét árasztották. Apám még a fogorvosnak is képpel fizetett. Van, akinek kisebb gyűjteménye van Farkas Lajos képekből.

Mivel egész életében festett és képeit eladta, nagyon sok remek alkotása van, amelyek élénken élnek az emlékezetemben, de sajnos már nem tudom, hová kerültek. Nagyon jó kiállítást lehetne rendezni a számtalan képből, amit eladott. Nekem kellett volna ezt megoldani és a szétszóródott képeit legalább egy kiállítás erejéig újra összegyűjteni. Sajnos, amikor erre még lehetőségem lett volna, az aktív koromban, nagyon elfoglalt voltam. Ma már erre se pénzem, se erőm nincs. Nyomaszt ez az adósság, mert tudom, hogy nagyon szép kiállítás lenne, annak ellenére, hogy sokak szerint manapság már ez a típusú festészet túlhaladott.

Farkas Lajos kiváló portéfestő is volt. Éles szeme megragadta a modell személyiségének lényegét, melyet képeiben mindig hűen ábrázolt. Laikus modellek néha kifogásolták, hogy a kép nem eléggé hasonlít rájuk. Ilyenkor apám mindig kioktatta a delikvenst: nem a képnek kell a modellre hasonlítania, hanem a modellnek a képre! Nagyon szerette ezt a mondást, amit egy híres festő mondott valamikor. Valójában a portrék mindig hasonlítottak a modellre, csak a modellnek nem tetszett néha önmaga, illetve az, ahogy a festő őt látta. A portréit legtöbbször megvették, esetleg az ismerős modell ajándékba kapta, így a legjobb figuratív képei többnyire csak az emlékezetemben maradtak meg.

5. ábra Lenke

Van azonban néhány kivétel is. Lenke festőművész volt. Emlékszem rá a Kecskeméti Művésztelepről, ahol gyerekként a közeli Kiserdőben játszottunk és csatáztunk a helyi lurkókkal. Többször elvitt engem a környéken sétálni és mindig nagy örömére szolgált, ha egy telekről kilógó gyümölcsfán érett gyümölcsöket láttunk. Ilyenkor egy-egy csábító példányt elcsentünk és a közös bűn édes érzése összekötött bennünket. Örülök, hogy apám megfestette. Lenke tényleg ilyen volt. Arra nem emlékszem, hogy hogyan reagált az alkotásra, de ezt a portrét is nagyon szeretem. A gyermekkoromra emlékeztet és a Kecskeméti Művésztelep műtermeire. A sok gyerekcsínyre, amit szüleink nagy fájdalmára ott az öcsémmel és a többi művész csemetével elkövettünk. Sokan nem értik, miért szeretem pont ezt a festményt, pedig egy portréra csak rá kell nézni, hogy jó-e.

6. ábra Ferike

Néha szeretett kísérletezni. Ezen a képen én vagyok megörökítve. Sajnos évszám hiányában nem tudom pontosan, hogy mikor készült. A fotelre, amelyre támaszkodom jól emlékszem. Ez még anyai nagyanyám komáromi házából való volt, egy pár megmaradt bútor közül, mint a gyöngyház berakásos íróasztal vagy a nagy velencei tükör. Ebben a stílusban is festett pár képet, többnyire portrékat. Nekem tetszenek a vidám színek és a kép könnyedsége. A kép egyes részei mintha nem lennének befejezve, például az eloxált vizespohár vagy az arc egyes részei. Ennek ellenére vagy talán éppen ezért én a képben frissességet látok. A festmények eleinte vásznon, később farostlemezen valósultak meg, mint ez is. A farostlemez olcsóbb alapanyag és kevésbé kényes. A vászonbeli időkből jól emlékszem a vakkeretekre. A műteremben állandó volt a terpentinszag.

Apám a művészetéből kellett megéljen. Akkoriban a Képcsarnok hetente vásárolt festményeket. A művész beadta a képet, melyet egy zsűri döntése alapján elutasítottak, bizományi értékesítésre átvettek vagy legjobb esetben készpénzért megvásároltak. Anyám pedagógus keresetéből négy embert nem lehetett eltartani, nagy szükség volt arra, hogy apám képeket adjon el. Miután üzleti érzéke egyáltalán nem volt, csak a Képcsarnok nyújtott számára esélyt. Ezért rendszeresen küldött be képeket és hetente az egész család izgatottan várta a napot (talán csütörtök volt?), hogy a postás milyen hírt hoz. Amikor a képet elutasították, szomorúak voltunk és különösen apám. Sokszor mérgelődött, hogy neki nincs piros könyve (értsd párttagkönyve) és ezért nem vesznek tőle képet. Az elutasító cédula talán fehér volt. Abban az esetben, ha bizományi értékesítésre vettek át képet, egy fokkal jobb volt a hangulat. reménykedtünk benne, hogy a képet eladják, és később pénzt látunk belőle. Ez többnyire így is volt. A legjobb a készpénzes átvétel volt, mert ilyenkor a kép árát apám azonnal megkapta.

7 ábra Fiam

Ez utóbbi két esetben úgy emlékszem sárga vagy rózsaszín cédula jött (nem tudom mikor melyik). Persze az igazi lehetőség az önálló kiállítás volt. Ilyenkor akár 20-30 kép is kiállításra került, amelyeket meg lehetett venni. Persze kiállítási lehetőség nem gyakran volt és a felkészülés is pénzbe és komoly munkába került. Apám képeit a közönség szerette, ha kiállításhoz jutott, akkor a legtöbb képét meg is vették. Volt olyan, hogy szinte valamennyi kép a falról eladásra került. Ilyenkor persze nagy volt az öröm és a megkönnyebbülés. Kiállítás azonban elsősorban másoknak jutott, nem lehetett tudni, a döntést milyen alapon hozták. Az eladhatóság talán szerepet játszott, de nem ez volt a döntő. Apám semmilyen értelemben nem volt káder és dörgölőzni sem tudott másokhoz. Egész életében bántotta az az érzés, hogy nála kevésbé tehetséges emberek sokkal többre vitték. Pedig, ha ismerte volna jobban az életet, tudhatta volna, hogy ez mindig így volt. A tehetség nem a legfontosabb fokmérője a sikernek. Mégis emésztette ez az érzés és bennem, a fiában reménykedett, hogy valahogy segíteni tudok neki. Ekkoriban vezető voltam és elég jól kerestem. Apám soha nem igazán értette, hogy tulajdonképpen mit csinálok és ha vitatkoztunk, sokszor leintett, hogy hallgassak mert én csak Beamter (hivatalnok) vagyok. Nem szerette a hivatalos ügyeket, a papírokat.

8. ábra Ártér

Nem vagyok művészettörténész és csak laikusként szeretem a festészetet. Azt tapasztalom, hogy az 1945 utáni festőművészeket könnyen „Képcsarnoki festőknek” titulálják és nem igazán érdeklődnek utánuk. Nem tudom, hogy ez miért van, hiszen attól, hogy valaki rákényszerült az állami tulajdonú Képcsarnokra, még lehetett tehetséges és egyenes gerincű. A stílusok meg mindig is változtak. Igazságtalannak érzem ezt és meggyőződésem, hogy az idő elvégzi majd a szükséges szelekciót.

Apám nem szeretett beszélni, alapvetően csendes ember volt. Kivételt képezett, ha egy kis bort ivott. Ilyenkor magabiztos lett és szerette az embereket kioktatni. Ez persze sokszor nem volt kellemes. A sok igazságtalanság, ami a művészetében érte, ilyenkor kikívánkozott belőle. Ekkor lettem én is Beamter a szemében, pedig alapjában büszke volt a sikereimre. Ha a képeire került a szó, mindig azt mondta:
„Fiacskám! Én már nem leszek, de a képeim majd beszélnek helyettem.”
Igaza volt.

Farkas Ferenc