Museum of Fine Arts - Hungarian National Gallery | Volunteer Program

Interjú Szathmári Ágnes önkéntessel, Képben vagyunk szerkesztőségi taggal

- Szia Ágnes! Te nagyon ragaszkodsz ehhez a megszólításhoz, miért?

Sokáig utáltam a nevemet, és leginkább Krisztina szerettem volna lenni. Aztán 28 éves koromban megint munkahelyet váltottam, ahol már Ágnesként mutatkoztam be. Időközben levedlettem a (szerintem ritka ronda) lánykori nevemet is, és a Szathmári Ágnes kombóval már azonosulni tudtam.

- Az önkéntes léttel is remekül azonosultál, hiszen régóta látunk az információs pultokban (MNG és SzM). Mikor csatlakoztál? Dolgoztál még, vagy a nyugdíjas lét motivált a keresésben?

Amikor nyugdíjas lettem, többfelé indultam. Először tehetséges, de hátrányos helyzetű gyerekekkel akartam foglalkozni, de ez nem jött össze. Közben elvégeztem egy családsegítő tanfolyamot, mely után - az angoltudásomat kihasználva - rám bíztak egy ugandai leányanyát, aki a kislányát a VII. kerületi szállásának előszobapadlóján szülte meg Jó pár hónapig jártam hozzá, aztán kezdtem úgy érezni, hogy rám itt már semmi szükség.

Ez a tapasztalat cseppet se vette el a kedvemet az önkéntességtől, csak valami többre-jobbra vágytam. A nyafogásomat hallgatva az egyik bridzspartnerem szólt, hogy a Szépművészeti Múzeum, ahol ő már jó ideje önkéntes, éppen új tagokat toboroz.

Nosza! Írtam, válaszoltak, meginterjúztattak, próbaidőztem, aztán büszkén beültem a pult mögé. Legjobb emlékezetem szerint 2012. nyarán kezdtem a Szépművészetiben.

- Mit vártál az önkéntes tevékenységtől, mire számítottál? Mennyire hasonlított a valóság az elképzeléseidhez?

Fontos volt számomra hasznosnak lenni, közösséget találni. Tudtam, hogy mire számíthatok, hallottam már itt önkénteskedő ismerősöktől. Sok mindent kellett tanulnom, elsősorban az adminisztrációtól rettegtem.
Az igazsághoz tartozik, hogy a képzőművészethez annyit konyítottam, mint egy átlagosan művelt honpolgár. Azaz nem sokat.

- Hogyan változott ez mostanra?

Nem lettem nagy tudós, de az affinitásom feltétlenül nőtt. Az ember alakul ilyen csodálatos környezetben. Másként nézek a képekre, kiállításokra, mióta tudom, hogyan szervezik, készítik elő az eseményeket. Melyik kép, hogyan, hová kerül a falra, aminek más-más színe van a különböző kiállításokon. Más belülről látni, ismerni, megérteni. Fel tudom lelkesíteni a látogatókat, ha én is lelkesedem. Például a bébi krokodil múmiáért lelkesedem, így a látogató is lelkesen rohan megnézni.

- Mi vitt a Képben vagyunk blog írói, szerkesztői közé?

14 éves korom óta vezetek naplót, s az írás (az olvasáson kívül) számomra létszükséglet, egyféle terápia.

Több éven keresztül állandó rovatom volt a kerületi (VI.) újságban, ahol még fizettek is a cikkeimért. Leginkább képzelt riportokban tobzódtam. Volt egy képzelt körkérdéses sorozatom. Például „Mit eszik ma vacsorára”? A válaszokat a társadalom különböző rétegeiből kiválasztott személyek stílusában írtam meg, persze az egészet én találtam ki. Ebbe a körkérdésbe válaszként beleírtam egy agglegényt, aki nagyon szeret főzni és aznap este töltött káposztára készül. A képzelet valósággá vált, néhány nap múlva egy idős úr a szerkesztőségtől kérte a töltött káposzta receptjét az én körkérdéses cikkemen fellelkesülve.

- Úgy tudom egy időben fordítottál is.

Az életemet felturbózták a fordítási munkák is. Németből fordítottam ─ eredetileg angol nyelvű ─ füzetes regényeket. El lehet képzelni, mennyit röhögtem közben. Ennek illusztrálására elárulok egy címet a sok közül: Kemény sziklák, puha csókok. Viszont rendkívül jó stílusgyakorlat volt, leszoktam a korábbi modorosságaimról.

- Rengeteget olvasol, ezt részben a gyorsolvasási képességeddel magyarázod. Hogyan alakult ez ki?

Sokáig fogalmam se volt erről a képességemről, bár a felnőttek mindig gyanúsítgattak, hogy csak átlapozom azt a sok regényt. Már a húszas éveimben jártam, amikor egy kolléganővel közösen olvastunk valami cikket. Akkor tapasztaltam, hogy én már a lap alján járok, amikor ő még csak a felénél tart. A járvány alatt a gyorsolvasás inkább átok volt, mert hipp-hopp végeztem a nehezen megszerzett könyvvel.

- Szerinted melyik életkorban a legfontosabb az embernek a közösség? Mitől érzed jól magad egy közösségben?

Világéletemben közösségi ember voltam. Az iskolában élharcos, vezérszónok, világmegváltó, de közben mókamester is.

Bevallom, imádom a népszerűséget, de teszek is érte!  A munkahelyeimen ─ még akkor is, ha én voltam a főnök ─ igyekeztem vidám és főleg jóindulatú légkört teremteni. Utálom a komorságot, a feszültséget! Az is fontos, hogy önmagam lehessek! A tőlem idegen közegben nem tudok igazán feloldódni, sőt improduktív leszek.

A család csak az unokáim óta lett fontos, azelőtt nekem a barátság volt az első.

- Mitől érzed magad egy közösséghez tartozónak?

A közösség számomra hasonló értékrendű és érdeklődésű emberek egyenrangú, tartós, de sohasem fanatikus kapcsolata.

Nagyra becsülöm azokat, aki életre hívnak és sok-sok éven (akár évtizeden át) működtetnek egy közösséget. Ez igen nagy felelősség, én pl. nem tudnám megcsinálni, mert eléggé szélkakas természetű vagyok. Ha viszont csatlakozom egy közösséghez, igyekszem beleadni a személyiségem legjavát. Mára a múzeum nagyon fontos lett, biztos pont.

- A múltról és jelenről beszéltünk. Milyen terveid vannak a jövőben, milyen újdonság érdekel?

Nekem mindig fontos volt a kezemet használni, valamit létrehozni. Pár évig tagja voltam egy amatőr festőcsoportnak, de csak ügyes másolásra futotta, ezért meguntam. Most nagyon izgat a 3D nyomtatás. Szobrot szeretnék készíteni. Ennek hallatán még az építész fiam álla is leesett.

                                                                            Patkós Katalin