Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria | Önkéntes Program

A Schumann-házban

Részletek

Találatok: 671

Élménybeszámoló Joó Katinka tollából.

Tavaly a Schumann-házban jártam. Lipcse a kultúra főváros számomra, és miközben a csendes hétvégi délelőtti órákban lépdeltünk a járdáin, arról beszéltünk, hogy az idő itt megállhatna. Főleg most, mivel rajtunk kívül nincsenek járókelők. 

Előző nap már láttam Mendelssohn lakhelyét, impozáns, több emeletes gazdag úri ház. Akkoriban nagy forgalmat bonyolított, Európa különböző pontjairól fogadta tehetséges barátait a zongoraművész. Nem kisebb nevű embert láttak azok a falak, mint Hans Christian Andersent, az odense-i meseírót. 

Tizenhat évesen járva először ebben a városban olyan volt, mint ha a nyakamba vettem volna Európát azon a nyáron. Ha kinyitom a kis kölnisüveget, amit a parfümmúzeumban való látogatásomkor kaptam ajándékba, attól a még mindig szikrázóan tiszta illattól újra és újra akkor és ott érzem magam. Pedig abban az időben még nem tudtam, amiket ma, sőt semmit az ottani irodalmi és zenei örökségről. Hallani hallottam róla, de értelmet csak ezt az utat követően nyertek benyomásaim. 

Akkor kint a történelmi épületek szemei előtt mozgalmasabbnak tűnt minden. Augusztus volt, a Tamás-templom körül forgolódtak a látogatók, bicikliztünk a zöldellő parkok mellett. Most egy teljesen más arcát mutatja a város. November végén a kávéházakon kívül a reggeli órák a megállás időszaka. Én is más arcomat mutatom, de valahol a város is tudja, nem csak én, mi már találkoztunk, ismerjük egymás ritmusát. De most mintha kicsit szégyenlősen is, újra be kellene mutatkoznunk egymásnak. Valami olyasmit tettem volna hozzá: -Tudom, Barátom, illett volna már korábban is visszatérnem... 

Már az internetet böngészve beleképzeltem magam, milyen érzés lesz Robert és Clara Schumann tüchtig vékony, hosszú erkélyes polgári lakásába belépni. Ezért ahogyan egyre haladtunk az utcák között, egyre közelítve a megadott címhez, az Inselstraße 18 felé, akkor, azokban a percekben lehetséges, hogy meg sem lepődtem volna, ha maga Goethe szökdel át az úton előttünk, hóna alatt iratokat tartva – de vajon milyen iratokat, állami papírokat vagy talán a legújabb költeményeivel siet valahová? 

Beléptünk a kapun, a macskaköves bejáró mellett tábla jelzi: itt élt a Schumann pár házasságuk első négy évében. Az udvaron talán még fagyosabb volt az idő. Kissé vacogva, mégis derűsen fényképezkedtünk a névtábla előtt. Mendelssohn másképp kötődött Lipcséhez, mint Schumann-ék. Robert és Clara tősgyökeres szászországiak voltak, megszámlálhatatlan külföldi útjaik ellenére is mindig idetartoztak. Felix Mendelssohn nagyvilágibb komponista volt, még ha egy városban is alkotott a legmaradandóbban. 

Egy ideig magunk kezdtük kibontani a muzsikus házaspár életét elénk táró kiállítás részleteit. Betekintést kaptunk jogi iratokba, családon belüli kapcsolatokba. Például megtudtuk, hogy Schumann már három évvel az esküvőjük előtt eljegyezte Clara-t, de a lány édesapja tiltotta a házasságkötésüket. A bíróságon végül a fiatalok javára döntöttek és a szertartásra a Gedächtniskirche-ben került sor, ami a Schönefeld nevű városrészben található. A kiállított ruhákon keresztül az 1850 körüli viseleteket is megismerhettük. Ezt követően szerencsénkre indult egy idegenvezetés, amihez a fiatal, tárlatvezetést tartó történész rugalmassága miatt csatlakozhattunk. 

Ennek segítségével teljesen más tartalmat nyert a kiállítás számomra. Még németül meghallgatva is kiderültek házasságuk valódi mélységei, köszönhetően a bensőséges és lelkes elmesélésnek: Clara és Robert közös naplót vezettek frigyük során és nyolc gyermekük született. 

Miközben tovább hallgattuk a történetet, a fényes kék szövettel borított székeken ülve a Blüthner cég versenyzongorája felett kiláttam az erkélyre, onnan át a szomszéd házra és elgondolkodtam, vajon a számos koncert, utazás mellett, hogy oldotta meg a gyerekek felnevelését egy olyan pár, akiknek mindkét tagja ilyen híres és elfoglalt művész volt. Nyilvánvalóan nem nélkülöztek, mégis egyszerű, pompától mentes életet tudhattak magukénak. Megtudtam, hogy Schumannék jó barátságban voltak Mendelssohn-nal is, a rivalizálás messze elkerülte ezeket a házakat. Ilyen emberi kapcsolatokat hallva hirtelen közéjük kezdtem vágyódni, ebbe a korba és miliőbe. 

A tágas lakás utolsó helyisége a játékosságot tükrözte. A plafonról korabeli tárgyakat lógattak le, voltak köztük hangszerek, de korabeli cipő és edények, lábasok is. A többi látogatóval együtt rögtönzött zenekart alakíthattunk ki, hiszen amelyik tárgy alá ugrottunk, az megszólalt, és ahogyan egymás közt cseréltük a helyeinket egészen érdekes szólamok csendültek fel. Nagyon mókás volt, ha valaki megzavarta az „előadást” azzal, ha a pár lábbeli alá lépett hirtelen, hiszen ilyenkor úgy hallatszott mintha valaki közeledne a folyósón kopogó léptekkel, hogy megnézze, mi is folyik idebent. Ám nem hiszem, hogy anno akár Clara-t, akár Robert-et zavarta volna ez a rögtönzött, derültségünknek okot adó zenei gyorstalpaló. Az életterüket látva, személyes történetüket hallva ők is pont ilyen könnyed és szertelen emberek lehettek, de egymáshoz és a zenéhez kötődő lojalitásuk olyan erős talajt adott mindennek, hogy öröm lehetett az ő vendégségükben tölteni az időt több mint másfél évszázaddal ezelőtt is.