Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria | Önkéntes Program

„A legapróbb jó történést is meg kell becsülni” A karantén az önkéntesek válaszainak tükrében

Részletek

Találatok: 405

Hiányoznak a személyes találkozások, az unoka, a mozgás szabadsága és persze a múzeum is, sok a félelem és a szorongás, de azért van segítség is: többen új vagy régi hobbiknak hódolnak, kulturális élményekkel töltődnek fel, és szinte mindenkinek gyarapodott az informatikai tudása. A karanténról szóló kérdőívek olvastán határozottan az az érzésem, az önkéntesek egészen más szemmel nézik a világot, mint a járvány kitörése előtt. És még új példaképek is akadnak a karanténban!

Huszonnyolc önkéntes töltötte ki a karanténnal kapcsolatos, tíz kérdésből álló kérdőívet – ezúton is köszönet érte. A legrosszabb a bizonytalanság, a bezártság, a félelem, az ölelés hiánya – szinte mindenki ezeket említi. Többek szerint fokozódik az emberekben a bizalmatlanság, és a kérdésekre válaszolók többen is említik az MNG, a múzeum programjainak hiányát. „Nem csak az előírások akadályozzák a találkozásokat, mi magunk is kezdünk hozzászokni – hívja fel a figyelmet egy fontos körülményre az egyik válaszoló. „Nem találkozom az unokámmal, nem tudok a családomnak segíteni ebben a nehéz időszakban” - így egy másik önkéntes.

Segít, ha segíthetünk

Kérdésünkre – mi segít a legjobban átvészelni ezt a nehéz időszakot, a többség a virtuális találkozásokat említi, bár jó páran hozzáfűzik: egy zoomos beszélgetés soha nem lesz ugyanaz, mint a személyes találkozó. Sokan említik az egyéni sport valamilyen formáját: többen online tornáznak, sétálnak. Ketten írják, hogy találkoznak az unokával és ez segít. Egy önkéntes társunk viszont napi 7-10 kilométert is lefut, méghozzá kutyákkal: a Rex Állatotthonban önkéntes sétáltató, vagyis rajta az segít, ha másoknak segít. Többen említik a főzést, úgy tűnik, hogy a szinte kizárólag nőkből álló önkéntes csapat egyik kedvenc elfoglaltsága lett a főzés, új ételek elkészítését tanulják meg sokan. Nem meglepő, hogy sokaknak a telefonbeszélgetések és a virtuális találkozások, valamint zoomos tárlatvezetések jelentenek könnyebbséget. Egy önkéntes fest, más régi hobbijának, a hímzésnek hódol. A festésben, a hímzésben és új receptek kipróbálásában a kreativitás a közös.

Gyógyír a depi ellen

A „Mi újat tanultál a karantén alatt?” kérdésünkre a már eddig sorolt tevékenységek mellett sokan mondják, hogy megtanultak bizonyos programokat kezelni, van, aki most kezdte el a Messengert használni, vagy éppen „már nem irtózom a videókonferenciától” - írja egy másik önkéntes. Akad, aki ingyenes tanfolyamot végzett a neten, más a gombákról szerzett új ismereteket. Az nyilvánvaló, hogy az informatikai tudása mindenkinek fejlődött. Érdekes, hogy a többség – tízen is írták – a Messengert használja legszívesebben, de a telefon, a Whats'App és a zoom is előkelő helyen szerepel a felsorolásban.

„Élmény, gyógyír a depi ellen, ha csak ideig-óráig is, de oldja a magányt” - írja a kultúra szerepéről egyik önkéntes társunk. „A művészet mindig tud segíteni, mert szabad és az igazat mutatja meg” - fogalmaz valaki. „Online rengeteg kulturális élményhez lehet jutni, több időm van rá, mint amikor úgymond normálisan dolgozom” - vélekedik egy másik önkéntes. Többen említik, mennyire örülnek annak, hogy a múzeum virtuális programokat szervez az önkéntesekenek. Egy vélemény szerint ez persze mégsem ugyanaz, mint a személyes találkozó, „mert akkor felöltözünk és elmegyünk egy másik helyre, ami NEM A LAKÁS, ahol egész nap vagyunk”. Többen írják, hogy régi és új kedvenc könyveket találtak, sokan történelmi, művészettörténeti ismereteiket elevenítik fel.

Kedvesek és hárpiák

Érdekes, hogy legtöbben a karanténban felvett jó szokásként a testmozgás valamilyen formáját említik: a többség sétál, néhányan elkezdtek futni, más szobabiciklizik, egy valaki írja, hogy a mozgáshiányt lépcsőzéssel pótolja, eddig azt sem tudta, hogy néz ki a lépcsőház. Pozitívum, hogy valaki „Karantén napok hordaléka” címen írást publikált és az is kényszer szülte, de jó szokás, hogy „kevesebb felesleges dolgot vásárolok”. Az újonnan felvett rossz szokások közül a negatív érzelmek vezetik a listát: többen írnak szorongásról, félelemről, más azt mondja, sokszor érzi magát feszültnek, ingerültnek, megint más ehhez hozzáteszi, hogy türelmetlen és sokat káromkodik újabban. Egy másik önkéntes arról számol be, hogy többet foglalkozik az elmúlással, mint régebben, van, aki azt állítja, hogy több hírt fogyaszt, mint kellene.

Milyen változást okoz ez az extrém helyzet, amiben élünk, a körülötted lévő emberekben? - erre a kérdésre a legtöbben úgy felelnek, hogy egyeseket az indulat, másokat az empátia és segíteni akarás vezérel. „Bezárkózás, szorongás, feszültség, valóságtagadás, agresszió” - ezeket tapasztalta valaki. „A kedvesek még segítőkészebbek lettek, a rossz természetűek hárpiákká, sőt farkasokká váltak” - vagyis az alaptulajdonságok felerősödtek az egyik válaszadó szerint.

Ezek után nem meglepő, hogy a többségnek inkább gyengültek az emberi kapcsolatai, illetve letisztultak: az igazi barátok, a család felértékelődött. Egyvalaki számol be arról, hogy új és jó szakmai kapcsolatai keletkeztek a karantén ideje alatt, amiből jó néhány barátsággá alakult.

Apróságok miatt nyafogtunk

„Mit tanulhatunk önmagunkról és a világról?” - ez a kérdés is szerepelt. Talán a legtöbben említik, hogy meg kell tanulnunk örülni: „Az emberek a járvány előtt apróságok miatt nyafogtak, most visszasírjuk a régi szép időket, amikor nem kellett gerillaharcosként viselkedni egy szimpla bevásárlásnál”. „Az a legfontosabb, hogy a legapróbb jó történést is meg kell becsülni, sokszor ez valamilyen rossz dolog elmaradása” - írja valaki.

Mások úgy gondolják, hogy a bezártságban mindenki jobban figyelhetett önmagára és a belső értékekre, egy valaki úgy véli, megtanulhatjuk, milyen kicsik és sérülékenyek vagyunk, megint más új értéksorrend kialakulásáról beszél, például „megtanulhatjuk értékelni a szabadságot”.

Többen említik, hogy megtervezik a napjaikat, hogy „minden napnak legyen valami értelme”. Akad, aki úgy véli, most megtanulta, hogy „Embereket be lehet etetni álhírekkel és sokakat manipulálni”. (Talán a vírustagadókra és az összeesküvés-elméletek terjesztőire gondol a válaszadó, de ezt már én teszem hozzá.)

A mentők szóvivője és a pici unoka

Úgy látszik, a „Ki a karanténban a példaképed?” kérdést nem elég egyértelműen fogalmaztuk meg, mert sokan (nyolcan) is írják, nem világos, mire kérdezünk rá. Mások viszont izgalmas dolgokat írnak. Két válaszadónak is példakép Szlávik János (a Dél-pesti Centrumkórház infektológusa) és egyvalakinek Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője. Más az orvosokról és az ápolókról ír, mint példaképről, akik a „csatatéren” küzdenek. A többiek a legszűkebb körből választottak példaképet: „A lányom, aki pici babájával pozitív energiát ad és biztat engem a helyzet elfogadására”, „Az unokám, aki hat éves, és elbűvöl engem a karantén-játékokkal, amit ő talál ki”. Ismét más egy 87 éves egykori kolléganőjéről ír, aki zoom találkozót szervezett egykori líceumi osztálytársakkal, 14 embert sikerült összevadásznia a világ minden tájáról. Kiderült, hogy hetven év után még mindig jót tudnak nevetni a régi történeteken”. Egy önkéntes pedig 90 éves ismerőséről számol be, aki a karantén idején sem veszítette el a humorérzékét, másokat is próbál felvidítani, „az élet szeretete és a humor nagyon fontos, sokszor ez segít átbillenni ezen a lehetetlen helyzeten”. Akad, aki az MNG és a Szépmű közönségszolgálati csapatát tekinti példaképnek, mert „Lehet, hogy ilyet nem illik írni, de azt hiszem, ti, mert olyan lelkesedéssel és kedvesen keresitek a lehetőséget, hogy újabb és újabb programokkal felvidítsatok bennünket”.

S végül, de nem utolsósorban, van, aki férjében találta meg a példaképet, „mert olyan magától értetődően be tudja tartani a szabályokat, én pedig még ennyi hónap után is képes lennék maszk nélkül útnak indulni”.

                                                                                     Török Katalin