Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria | Önkéntes Program

„Sean Scullyval páratlan élmény volt együtt dolgozni” Beszélgetés Fehér Dávid művészettörténésszel az álomkiállításról, műhelytitkokról és kutatói munkájáról

Részletek

Találatok: 289

„Sean Scullyval páratlan élmény volt együtt dolgozni”

Beszélgetés Fehér Dávid művészettörténésszel az álomkiállításról, műhelytitkokról és kutatói munkájáról

 „Régi álmom volt, hogy átfogó Lakner-kiállítást rendezhessek, idén májusban ez megvalósul a debreceni Modemben, a Szépművészeti Múzeummal  együttműködve” - nyilatkozta a Képben vagyunk olvasóinak Fehér Dávid művészettörténész, a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet igazgatója. A művészettörténészt kurátori tevékenységéről, a múzeumok edukációs feladatairól és a járvány hatásairól is kérdeztük.

Köztudott rólad, hogy édesapád Fehér László festőművész, és emiatt számodra – ahogyan egy korábbi interjúdban fogalmaztál – a művészet nemcsak múzeumi élmény. Hiszen édesapád műtermében Bak Imrével, Nádler Istvánnal találkozhattál, egyszer még Yoko Ono is megfordult ott. Eleve elrendeltetett, hogy művészettörténész, illetve kutató váljon belőled?

 A művészeti világ születésemtől fogva a természetes közegem volt. Számos terület foglalkoztatott gimnazista koromban, de a művészettörténet iránti érdeklődésem bizonyult a legerősebbnek, a művészettörténet OKTV megnyerése után pedig egyértelmű volt a számomra, hogy az ELTE művészettörténet és esztétika szakára fogok jelentkezni. Jelentős előny volt számomra, hogy művészek és műtárgyak között nőttem fel. A műtárgyközpontú szemlélet kutatói (és kurátori) tevékenységemben is meghatározó.

2018-ban a Bacon, Freud és a Londoni Iskola kiállításának társkurátora voltál, a Tate Britain-nel együttműködve. Ez volt a „csúcs” eddigi munkáid közül, vagy talán mégis a Sean Scully életművét bemutató kiállítás, amelynek a kurátora voltál? Vagy valami más?

 Mindegyik kiállítást más okból éreztem csúcspontnak. Az első kiállításom egy kamarakiállítás volt Lakner László Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című festményéről 2011-ben. Ez a tárlat a festmény nem hétköznapi története miatt volt különleges a számomra. Második jelentős projektem a múzeum 20. századi és kortárs állandó kiállításának megrendezése volt (Orosz Mártonnal). Ezt azért éreztem különleges feladatnak, mert hosszú idő után lehetőségünk nyílt újragondolni és újból bemutatni a múzeum 20. századi és kortárs gyűjteményét, ami egy rendkívül komplex és felelősségteljes feladat – izgalmas kihívás volt 2018-ban részt venni az MNG tereiben látható új gyűjteményi kiállításunk megrendezésében is. Az első igazán komplex időszaki kiállítás, amit rendeztem, Bak Imre Aktuális időtlen. Egy életmű rétegei című áttekintő igényű tárlata volt a Paksi Képtárban 2016-ban – óriási élmény volt Bak Imrével együtt dolgozni, ezt a kiállítást szintén csúcspontként éltem meg. A Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete című kiállítás volt az első nemzetközi léptékű kiállítás, amelynek a megvalósításában részt vettem. Leírhatatlan öröm volt Francis Bacon, Lucian Freud, Frank Auerbach, Leon Kossoff, David Hockney, R.B. Kitaj, Paula Rego, Cecily Brown, Glenn Brown és mások alkotásaival dolgozni, remek volt az együttműködés a Tate csapatával, azon belül is legfőképp a kiállítás londoni kurátorával, Elena Crippával. Rendkívül sokat tanultam a tárlat előkészítése során, és nagy öröm volt „átadni” azt a közönségnek, óriási sikerként éltem meg a látogatók pozitív visszajelzéseit. Sean Scully Átutazó című retrospektív kiállítása 2020-ban volt sok szempontból az eddigi tetőpont: ezt a kiállítást – szemben a Londoni Iskola tárlatával – teljesen egyedül készítettem elő kurátorként. Sean Scullyval páratlan élmény volt együtt dolgozni, rendkívül intenzív levelezést folytattunk és folytatunk a mai napig, talán túlzás nélkül állíthatom, hogy baráti kapcsolatba kerültünk. A kiállítást bemutatta azóta az athéni Benaki Museum is, és a bolognai MAMbóban is bemutatkozik majd a tárlat újragondolt változata. Úgy érzem, mindegyik tárlat csúcspontnak tekinthető, mert számomra mindegyik a maga nemében az első volt. Mindegyik kiállításért rendkívül hálás vagyok, mindegyikre nagy szeretettel gondolok vissza.

 Azt nyilatkoztad korábban, hogy Scully művészete jó alapanyag, hogy a magyar közönség közelebb kerüljön az absztrakthoz. Milyen eszközökkel lehet ezt az edukációs célt elérni? Elsősorban a kiállítással, a feliratozással vagy éppen sok jó, érdemi tárlatvezetéssel?

 Úgy gondolom, kulcsfontosságú misszióink közé tartozik a kiállított műtárgyakat közelebb hozni a közönséghez. Fontos, hogy ne csak a szakmabelieket szólítsuk meg. Scully kiállítása valóban remek alkalmat kínált az absztrakt művészet értelmezésének elősegítéséhez. Fontosnak érzem, hogy a kiállítás a közönség számára követhető logika szerint épüljön fel. Ennek a logikának a követhetővé tételében nagy szerepük van – a katalógus mellett – a szekcióleírásoknak és a bővített műleírásoknak. Természetesen a tárlatvezetéseknek is kiemelt jelentősége van. Ezért tartok mindig sok tárlatvezetést. Megpróbálom közelebb hozni a látogatókat a műtárgyakhoz és kurátori koncepcióhoz. Szintén nagy segítséget jelenthetnek a kísérőprogramok. Sajnos a Scully-kiállításhoz a világjárvány miatt nem tudtunk kísérőprogramokat szervezni, de a Londoni Iskolához szervezett előadássorozatunk és exkluzív tárlatvezetéseink sikerére rendkívül büszke vagyok.

 Kérlek, avasd be egy kicsit a Képben vagyunk olvasóit a műhelytitkokba. Kitől, mitől függ elsősorban, hogy európai szinten is figyelmet kiváltó kiállítások nyílhatnak a Magyar Nemzeti Galériában és a Szépművészeti Múzeumban? A gondos tervezéstől, a jó kapcsolatoktól, a merész álmoktól?

 Mindegyik kiállításnak megvan a saját története. A kiállítások létrejöttében kétségkívül kiemelt szerepe van a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria nemzetközi rangjának és kapcsolatrendszerének, és annak, hogy a korábbi kiállításaink mind igazolják, hogy megbízható nemzetközi partnerek vagyunk. Mindemellett nagy jelentősége van az intézmény, illetve az itt dolgozó szakemberek szakmai hitelességének is. Fontos a megfelelő infrastrukturális háttér is, ami nélkül nem lennének ezek a rendkívül sok ember munkáján alapuló kiállítások megvalósíthatók. Ezek együttesen teszik lehetővé, hogy olyan intézményekkel működjünk együtt, mint a Tate vagy a Centre Pompidou, illetve olyan kortárs művészek kiállítsanak intézményünkben, mint Sean Scully vagy Gerhard Richter.

 Mi lenne számodra az „álomkiállítás”? Amire azt mondanád, ha ennek a kurátora lehetnél, az fantasztikus lenne.

 Nehéz erre válaszolni, mert túlontúl sok álmom van. Immár 14 éve foglalkozom Lakner László életművével, a doktori disszertációmat is erről írtam. Régi álmom volt, hogy egy nagy átfogó Lakner-kiállítást rendezhessek. Idén május végén megrendezhetem Lakner László retrospektív kiállítását a debreceni Modemben. Ez a kiállítás kiemelten fontos a számomra, nagy öröm, hogy én lehetek a kurátora, és hogy a Szépművészeti Múzeum és a Modem közötti együttműködés keretei között jöhet létre. Szintén hasonló „álomkiállításnak” tekinthető Henri Matisse kiállítása, ami idén nyáron nyílik a Szépművészeti Múzeumban a Centre Pompidou-val együttműködve. Megtisztelő, hogy a társkurátora lehetek. Mindemellett a tavasz folyamán más kurátori „álmaim” is megvalósulnak, amelyekről most még korai lenne beszélnem. Nehéz egyetlen „álomkiállítást” megnevezni, hiszen túlontúl sok olyan művész van, aki mélyebben foglalkoztat. Fantasztikus lenne, ha egyszer Budapesten megvalósulhatna egy David Hockney, egy Anselm Kiefer vagy egy Christian Boltanski kiállítás. Persze számos más művész is fontos a számomra, például Sigmar Polke, Martin Kippenberger, Imi Knoebel, Albert Oehlen, Wade Guyton, Cosima von Bonin, Marlene Dumas, Wilhelm Sasnal, Anish Kapoor, Bill Viola, James Turrell, Olafur Eliasson, Hito Steyerl vagy olyan fiatalabb alkotók, mint Avery Singer. Szintén fantasztikus lenne egy olyan kiállítás, amely a kortárs festészet elméleti dilemmáira reflektál – ez a gondolat kiemelten foglalkoztat mostanában.

 Az önkéntesek nagyon szép emlékeket őriznek a tárlatvezetéseidről, például a Londoni iskola kiállításon tartott vezetésekről. Hogyan készülsz ezekre a vezetésekre?

 Minden tárlatvezetésemre nagyon alaposan fel szoktam készülni. Általában mindegyikhez készítek egy vázlatot. A saját kiállításaimon sok vezetést tartok, így itt a vázlatot csak az első alkalmakkor használom – ezeken a vezetéseken igyekszem a kurátori koncepciót és a személyes tapasztalataimat is elmondani. Különösen fontosnak érzem, hogy a tárlatvezetések élményszerűek legyenek. Kizárólag olyan kiállításokon vállalok vezetést, amelyeknek témájáért lelkesedek. Mindig megpróbálom a saját lelkesedésemet átadni a látogatóknak.

 Már szó volt arról, hogy a múzeumoknak, így az MNG-nek is fontos edukációs feladatai vannak. Egy morzsányit talán ennek az önkéntesek is részesei, hiszen az infopultban gyakran egy-két mondatban próbáljuk a látogatót meggyőzni, hogy érdemes Gerhard Richter kiállítását megnéznie, még akkor is, ha soha nem hallott az egyébként világhírű művészről. Te hogyan keltenéd föl az érdeklődését?

 Mindegyik kiállítást más-más oldalról lehet megragadni. Amikor Gerhard Richter kiállításán tartottam vezetést, azzal kezdtem, hogy „Gerhard Richter művészete nélkül nem lehet megérteni a kortárs festészetet. Aki közelebb szeretne kerülni a kortárs festészet alapkérdéseinek a megértéséhez, először Richter művészetét kell megértenie.” Ha engem kérdeznek az infopultnál, ezt mondtam volna. Richter valóban kulcsfontosságú alkotó, aki megmutatta, miképpen lehetséges festészetet művelni a festészet vége után, de a festészet végének tudatában. Életművének befogadásához széleskörű háttérismeretekre van szükség. Bízom benne, hogy sokan közelebb kerültek a richteri életműhöz a budapesti kiállítás meglátogatása után.

 Két éve élünk a Covid szorításában. Mit gondolsz, a járvány, a kényszerű zárások ártottak a képzőművészetnek, a múzeumoknak vagy inkább új utakat nyitottak?

 A világjárvány egyet jelentett a katasztrófával a múzeumok számára is. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy milyen jelentőségű tárlatokat kellett bezárni a Covid miatt. A műalkotások befogadásához elengedhetetlen fontosságú a személyes jelenlét. A járvány pontosan ezt lehetetlenítette el. A művészeti világban jelentős krízist okozott a járvány: számos művészeti vásár hosszú időre az online térbe szorult, jelentős eseményeket elhalasztottak. Egy szempontból lehet ennek a rettenetes helyzetnek pozitív hozadéka: a járvány alkalmat kínált arra, hogy kísérletezzünk olyan online platformokkal, amelyek később is remek kiegészítései lehetnek az élő jelenlétet igénylő eseményeknek: online viewing roomok (OVR), online kiállítások, online beszélgetések és konferenciák. Úgy érzem, ezek a – méltán népszerű – formátumok a későbbiekben is velünk maradnak.

 Köztudott, hogy a disszertációdat Lakner Lászlóról írtad, s a kortárs művészet áll hozzád legközelebb. Kutatóként mivel foglalkozol most?

2020 decemberétől a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet (KEMKI) igazgatója vagyok. Jelenleg ez a feladat tölti ki a napjaimat. A KEMKI-ben több jelentős kutatási projektet is elindítottunk. Ezek közé tartozik egy komplex kutatás a nyolcvanas évek művészetéről, illetve a kulturális transzfer jelenségeiről az 1970-es évek keleti blokkjában. Rendkívül izgalmasnak érzem ezeket a kutatási irányokat. Kutatóként folytatom a neoavantgárd művészgenerációval kapcsolatos kutatásaimat: továbbra is foglalkozom Lakner László, Bak Imre, Nádler István, Maurer Dóra, Attalai Gábor és mások művészetével, többükről jelenleg is készítek elő publikációt. Az elmúlt években kezdtek el különösen foglalkoztatni a kortárs festészeti tendenciák, illetve azok elméleti aspektusai. Ez egy másik kiemelten fontos irány. A kortárs festészeti tendenciák megértése szempontjából is kulcsfontosságú a nyolcvanas évek festészeti reneszánszának az értelmezése – feltehetően ez lesz a következő években az egyik legfontosabb téma, amivel kutatóként foglalkozom majd.

 Fotók:

 Ivánné Török Katalin